- Idevetettél minket bűnösöket az árnyékvilágba, mocsok és elviselhetetlen kínok közé, ó jaj! Az árnyékvilágban rekedt férgek jajszava el nem érhet hozzád, ó jaj! Ó jaj! Csak kín és szenvedés a földi lét!

Ilyen és ehhez hasonló kiáltásokkal haladtak végig az utcán, miközben lemeztelenített felsőtestüket folyamatosan vesszőzték. Menetelésük útvonalát a hátukon fakadó vércsíkok földre hulló cseppjei jelezték jóval azután is, hogy hangjukat már elnyelte a távolság; és én még mindig dermedten ültem az udvaron, a füleimre tapasztott kézzel.

- Nem semmi népség, ugye? - jelent meg előttem a Mester ráncokkal barázdált, mindig nyugodt, békés arca - Mintha provokálni akarnák az Istent, hogy nézze csak, mit művelnek fő alkotásával.

- De... - másztam elő az asztal alól - Miért mondanak ilyeneket? Ők sosem boldogok? - tízéves fejjel fel nem értem ésszel, hogyan képesek erre a borzalomra, és miért gondolják, hogy ebből valami jó fog kisülni.

- Néha talán igen, egy páran - felelte a Mester elgondolkodva - , de mindig bűntudatot éreznek érte. Balgaság!

- De a pap is azt szokta mondani, hogy ez itt az árnyékvilág... - jegyeztem meg félénken, mert a Mester nem volt keresztény, sem semmilyen más vallás elkötelezett híve, és nem tudtam, hogy elfogad-e egy ilyen érvet.

- Így is van, fiacskám, de ezt bizony sokan jól félreértették. - magyarázta - Tudod-e, hogy mi az árnyék valójában?

- Persze! - vágtam rá rögtön, bár pontosan meghatározni nem volt olyan egyszerű - A nap miatt van. Rásüt valamire, és a földön megjelenik az árnyéka.

- Úgy- úgy! - bólogatott a Mester - Van egy fényforrás, egy létező és egy képmás. Csakhogy ez a képmás tökéletlen, és távolról sem mutat meg mindent a létezőről. Nyújtsd ki a kezedet! - kérte, s én engedelmesen előretartottam kézfejemet, mire a földön ki is rajzolódtak ujjaim életlen körvonalai.

- Látod? Hasonlít, de pontatlan. Nem látható rajta minden domborulat, a tenyér vonalai, és csak sejteni lehet, hogy valahol van egy egészebb, tökéletesebb változata, pedig csak az az igazi. Ezért mondja a papod, hogy a föld árnyékvilág, mert itt az ember és minden más is csak egy tökéletlen képmás; töredéke valami teljesebbnek, ami kifejezhetetlen.

- A létezőnek...

- Pontosan. Amikor az emberek vallásokat alkottak maguknak, akkor valójában a fényforrást próbálták nevén nevezni, amely valamilyen megmagyarázhatatlan okból idevetítette őket, olyan hallatlan erővel, hogy sokan már teljesen azonosultak az árnyékukkal, pedig - tolta el kézfejemet az asztal lapja fölé, mire a sötét forma eltűnt - a létező olyankor is megmarad, amikor épp nem vetül az árnyéka a földre.

Nem voltam benne biztos, hogy minden szavát értem, de mintha súlyos függönyöket hámozott volna le valamiről, aminek ismerős fénye már kezdett átderengeni a takaráson, és én tovább kérdeztem.

- És a szenvedés? Az árnyéknak csak azt lehet?

- Nem, nem csak szenvednie lehet; de alapélménye a szenvedés, mert érzi csonkaságát, még ha nem is tudja az okát megnevezni. Kiolthatatlan szomjúsághoz hasonlítható a gyötrelem, amit az árnyék érez, mert képtelen felvenni a létezőnek, valódi mivoltának tökéletes alakját, és így még saját maga előtt is idegen. Ez annyira fájdalmas, hogy szinte lehetetlen elnyomni. Azok a szerencsétlen flótások, akiket láttál, lényegében csak a figyelmüket próbálták elterelni a nyomorukról.

- De akkor mit tehet az árnyék? - kérdeztem csüggedten - Honnan ismerheti meg a létezőt?

- Hogy közelebb kerüljön hozzá, nem szabad sem megvetnie, sem megbosszulnia a szenvedését, és belepusztulnia sem lehet. Éber figyelemmel kell követnie, felfejteni a szálait, úgy egyszer majd szembetalálja magát a fényforrással, és akkor a meghasonlottsága saját magával megszűnik.

- Nem értem...

- Nem baj, akkor is emlékezni fogsz rá. A virág sem akkor érti meg a napot, amikor még magként ássák el a földbe.

- Én is szenvedni fogok, Mester?

- Igen. De Te tudni fogod, hogy miért.