"Verum, sine mendacio, certum et verissimum: Quod est inferius est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius, ad penetranda miracula rei unius." ("Valóság, hazugság nélkül való, biztos és igaz: ami lent van, egyenlõ azzal, ami fent van, és ami fent van, egyenlõ azzal, ami lent van, az egyedülálló dolog csodájának véghezvitelére."') Tabula Smaragdina.

Évek tízezrei elõtt, az atlantiszi hagyományok teljes elhalványodásának idején, amikor a Harmadik Szem csökevénye már csak igen kevés magányos földi átutazó szellemében derengett - aki valójában úgy élt a többi ember között mint látó a vakok szigetén - az utolsó mágikus kultúra adeptusai azon töprengtek, miképpen rögzíthetnék le az elmúlt világ tudását, bölcsességét egyetlen axiómába. Körülöttük a természet közvetlen mágikus szemléletét felületes és lapos értelmi megfigyelések váltották fel, az örökké való szellem paradicsomából kiûzött, halálfélelemmel sújtott Ádám csak az általa kitapogatott részletekre esküdött, s az egészrõl elvesztette minden fogalmát. Ezért az adeptusok, az eljövendõ kor ezoterikus iskoláinak méltó utódai, az isteni elv mindenkor jelen levõ küldöttei számára olyan kulcsot akartak hátrahagyni, melynek avatott módon való alkalmazása az atlantiszi félistenek korszakának tudományát újra hozzáférhetõvé teszi. E kulcs felnyitja az egyetlen kaput, amely a letûnt világkorszak hatalmas lényeinek birodalmába vezet. Mikor az általunk ismert mágikus biológiát és a kozmikus törvényeket átvizsgálták, mindössze egyetlen olyan tételre bukkantak, amely háromszorosan értelmezve, az egész látható és felfogható világegyetemet összekapcsolja. Ez a tétel: az analógiák tana. Természetes, hogy az eredeti analógiák tanáról beszélünk, mert az egyiptomi hagyományokon keresztül ránk maradt Tabula Smaragdina már csak megcsonkított töredéke a valódi atlantiszi tanításnak. Ami Hermész Triszmegisztosz Tabula Smaragdinájában ma is fedi az eredeti szöveget, az mindössze az itt olvasható mondat:

"Ami fent van, egyenlõ azzal, ami lent van, és ami lent van, egyenlõ azzal, ami fent van."

Ez a mondat már magában rejti a legmélyebb teremtési titkok kulcsát, az analógiák tanát. Ezen a szövegen évezredek óta vitáznak; elnevezték dodonai zagyvaságnak, mágikus mantrának, amely értelem nélkül hat, de rendszerint egy síkon magyarázták és mindig agyonkomplikálták. Közelítsük meg ezt a mohával benõtt szentélykaput és nyissunk be rajta a kulccsal, amelyet Hermész hagyott itt számunkra.
Megrendítõ, egész valónkat átható fényben fog felragyogni elõttünk e szentély belsejének hatalmas, isteni egyszerûsége:

"Ami fent van egyenlõ azzal, ami lent van, és ami lent van, egyenlõ azzal, ami fent van."

Ez a tétel az összes ismert egzakt és egyéb tudományok alapja.



A modern technika, biológia, orvostudomány, építészet, hidraulika, csillagászat, fizika, kémia - minden amit ismerünk alapjául egy hallgatólagosan elismert módszert alkalmaz, amely arra épít, hogy minden amit kicsiben, a kísérleti asztalon létrehoz, az egy hatalmas, láthatatlan és rejtélyes törvényszerûségnél fogva nagy méretekben is beválik.

Az ember a világmindenség két szembefordított tükre között állva, tétován kezd ráeszmélni, hogy a képek, amelyeket végtelen ismétlõdésben egymás mögött lát, azonos dolgot ábrázolnak, s ami különvalónak, kisebbnek vagy nagyobbnak, távolinak vagy közelinek tünteti fel ezt a dolgot, nem egyéb mint a tér káprázata.

Az anyag atomszerkezetének felépítése pontosan ugyanazt a rendszert mutatja, mint a csillagok a Kozmoszban. A tejútrendszer gigantikus rajzát kezdik töprengve, szédülve az emberi test érrendszerének rajzával összevetni.
Az analógiák egyre több tétele sorakozik fel a tudomány elõtt, de ha egyesek látják is, minden dolgok végösszegét, a szintézist, nem minden területen merik felállítani.

Egy dél-afrikai tudós például rájött, hogy a termeszboly a maga összességében az élõ emberi szervezet analógiája. A termeszegyedek: a sejtek. A termeszkirálynõ: az agyközpont, amely mágikus hatással irányítja a bolyt. A boly külsõ kérge: az emberi bõr, szilárd, ellenálló védõréteg, amíg a boly él; s ha elpusztul, szétporlad, feloszlik ugyanúgy, mint az ember bõre. Ha megsérül a boly külsõ kérge, akkor elõször a katonák (vörös vérsejtek) láncot vonnak kifelé tartott fegyverükkel a sérülés körül, azután jelt adnak a dolgozóknak (fehér vérsejtek), amelyek odasereglenek és kezdik kifoltozni, hegeszteni a rést, belülrõl kifelé, úgy, ahogyan az ember vagy állat szervezetében történik.

A kitûnõ tudós felismerte, hogy a termeszboly agyközpontja a termeszkirálynõ, akinek néma parancsára félelmetes pontossággal mûködik az egész szervezet szívós, szorgalmas munkája. A mozdulatlan irányító mágikus parancsára emberi értelemben vak, süket, nem nélküli dolgozók, katonák végzik tévedhetetlenül biztos tevékenységüket és ha az agyközpont, a termeszkirálynõ megsérül vagy elkábul, abban a másodpercben a rend felbomlik a boly legtávolabbi folyosóján is, a munka megáll, tanácstalan káosz támad. Ha pedig a királynõ elpusztul, megölik, vele együtt pusztul minden egyes alattvaló, (hacsak idejében nem tudnak betársulni valamely egészen közeli bolyba.)
Tehát a királynõ a zsenije az egész szervezetnek.

Mégis - és ezt a lépést a kitûnõ megfigyelések összefoglalója nem tette meg - felvetõdik a kérdés: vajon valóban a termeszkirálynõ, e hatalmas, petékkel tömött, nyirkos, meleg, sötét kamrába zárt test a végsõ megoldása, tudatos irányítója, önmagát értõ és kontrolláló tervezõje az egész bámulatos szervezetnek?
És éppen így, vajon az ember az éntudattal, megismerõ-, analizálóképességgel bíró, koncentratív, gyakran fejlett intuícióval rendelkezõ ember agyveleje tudatosan irányítja-e vérkeringését, szívmûködését, emésztését, sebhegedését stb.?
Vagy éppen olyan titokzatos mûködés ez benne is, mint a termeszbolyban?

Az ember is csak úgy szerezhet tudomást szervezete mibenlétérõl, ha egy másik testet megfigyel, felboncol és tapasztalati úton jut eredményekre, olyan külsõ szemlélõként, aki gyakran csak látja, de sokszor nem érti meg az összefüggéseket, holott benne magában, saját testében minden mûködés és minden titok állandóan jelen van.
Agyveleje óramû pontossággal mozgásban tartja, irányítja az egész bonyolult, csodálatos mikrokozmoszt, míg az agy tulajdonosa töprengve, zavartan és értetlenül áll egy másik test felnyitott boszorkánykonyhája elõtt. S ilyenkor kombinál, számítgat, néha sejt, néha kitalál valamit és - sokszor téved.

Ezen a ponton a mechanisztikus ösztönelmélet megdõltével a modern biológia eljutott már az "anyagot szervezõ intelligens életerõ" fogalmáig, amely hatalmas lépést jelent a szintézis felé.

Eszerint az agyvelõ zseniális instrumentuma, eszköze magának a zseninek, a láthatatlan irányítónak, de önmagában tehetetlen és éppen annyira vak, mint a vörösvérsejt, a termeszkatona.

Alkalmazzuk Hermész kulcsait bármelyik életjelenséggel kapcsolatban.
Vessük össze az éj és a nappal változását az évszakok változásával, a fogantatás, születés, növekedés, az élet delelõje, majd az öregedés és a halál folyamatával, ugyanezt egy mag fejlõdésével az elvetéstõl a növekedés és elmúlás törvenyszerûségéig.
Vessük össze az éj és a nappal, a születés és a halál mindenben megnyilvánuló ritmusát a kultúrák keletkezésével és elmúlásával, majd a 24.000 éves világnap-periódusok, az eónok váltakozásával.
Vessük össze egy embertest mikrokozmoszát a makrokozmosszal, a sejtek születését, halálát és újraszületését a bolygók, napok és naprendszerek születésével, felizzásával, halálával és újraszületésével.
Vizsgáljuk meg az analógiatörvény fényében az emberi testben lejátszódó betegségeket, a szervezet küzdelmét, a sejtek harcát a pusztító kórokozók ellen és a földön lejátszódó háborúkat.
Vessük össze ezeket a természetben erjedõ háborúkkal, a növény- és állatvilág szüntelen viaskodásával és az elemek harcával, majd lépjünk ki újra a kozmosz szédítõ arányai közé és megleljük ugyanazt a párhuzamot a bolygók és a naprendszerek erõinek egymás elleni küzdelmében, összeütközéseiben és kataklizmáiban.

Hermész kulcsai minden kaput nyitnak úgy fent, mint lent.

Most pedig induljunk ki az emberi test felépítésébõl és állítsuk elõbb egy virág, majd egy fa, végül az egész földgolyó mellé.
A virág és a fa struktúrájánál rögtön szembetûnõ az azonosság. A Földgolyó felépítésének, lényegének azonosságát az emberi konstrukcióval azonban mind ez ideig nem ismerték fel, s ez a tragikus tudatlanság taszítja halálos krízisekbe a Föld testét. A Föld éppen úgy egyetlen összefüggõ szervezet, mint az ember szervezete. Fizikailag éppen úgy, mint asztrálisan és szellemileg. Egyes koponyák néha ráeszmélnek e tétel néhány részigazságára.

"A vámhatárok elszorítják a világ gazdasági vérkeringését és ebbõl: krízis, forradalom, majd háború támad" - mondják.

A szellemi igazságok kutatói csodálattal és várakozással tekintenek Kelet felé.
"Tibet a világ teteje", hangzik a spontán felismerés.
Igen. Tibet nemcsak legmagasabb pontja a Földnek, hanem az igazság bõ vizû forrása is: agyveleje, amely mint egy láthatatlan, égre nyúló rádiótorony, az Akashából, a világtérbõl a legmagasabb eszméket fogja fel a földi világ számára. Magányosan, izoláltan élnek ott mesterek, hûvös és szelíd bölcsességük kontemplációjába merülve, magasan a világ indulatainak, szenvedélyeinek, tudatlan összeütközéseinek háborgása fölött. Egyenletes, indulatmentes sugárzással küldik igazságaikat, következtetéseiket figyelmeztetésüket az emberiség többi része felé, amely, ha egyénenként fel is fogja, összességében mégsem fogadja be, és nem is cselekszik a nagy kontroll útmutatása szerint. Éppen úgy, mint ahogyan az embernél is, az értelem világos meggondolásai figyelmeztetései legtöbbször meddõk maradnak a test indulataival, szenvedélyeivel szemben. Az õsi hagyományok a világmindenséget, a makrokozmoszt kitárt karú emberrel ábrázolják. Tehát Hermész kulcsa, amely az ember-parány lényegének titkos kapuját kinyitja, nyitja a makrokozmosz kapuját is. Mintha a mindenségben megnyilvánuló egész lét egyetlen sémának végtelenségig gyûrûzõ ismétlõdése volna. Akármit ragadunk ki vaktában és akárhol nyúlunk hozzá, megtaláljuk benne Hermész törvényét. A klauzúrával kapcsolatban már utaltunk az anyaméh, a gubó, a földben csírázó mag, a varázskör, az alkimista tégely, a páholy, a templom analógiájára. Ha a csillagász vagy a fizikus a Föld forgását vagy a nehézség törvényét akarja szemléletessé tenni, egy kis kísérleti tárgyon mutatja be a példát, a kis test így viselkedik, a nagy test törvénye is ugyanez. Tehát Hermész kulcsa egyúttal minden tudomány kulcsa is. A mágia, az alkímia, az asztrológia, a misztika, a titkos tudományok területén az analógiatörvény még fokozottabb mértékben érvényesül, mivel igazi szellemi rugói itt találhatók meg.

A mágiában az összes mûveleteket analógiák alapján viszik véghez.
A fekete mágiában például eléggé ismeretes és hirhedt a viaszszoborral való operáció, amely kicsinyített behelyettesítése a koncentrált erõk kiszemelt áldozatának. Hogy ennek a szörnyû machinációnak, ha megfelelõ erõvel és képzettséggel hajtották végre, halálosan biztos eredményei voltak, az kétségtelen.

A titkos tudományok ezoterikus mûveleteinek technikája megköveteli, hogy bármely problematikus munka megkezdése elõtt megtaláljuk ennek természetes analógiáját.
A régi, mágikus vallások szertartásai a kozmikus analógiákat szimbolizálják.

A hivatása magaslatán álló és a rituálé mibenlétét teljesen értõ adeptus a szertartás végrehajtása közben gigászi teljesítményt visz véghez. Minden régi templomban vannak olyan festmények, faragványok vagy táblák, amelyek a zodiákust ábrázolják. A pap ekörül bizonyos mozgásokat, s laikusok elõtt érthetetlen körforgásokat végez, miközben egyes helyeken meg-megáll. A furcsa pantomim belsõ taralma nem más, mint egy-egy hatalmas analógia leszûkült síkjára való helyezkedés, kapcsolódáskeresés, beleélés valamely planéta vezetõ szellemének állapotába, vagyis Hermész hátrahagyott titkos kulcsainak alkalmazása.
Lehet-e e szertartás célja egy évmilliárdokkal ezelõtt, a régmúltban történt kozmikus esemény felidézése, de lehet aktuális jelentõségû is. (Minden mély intelligenciájú megfigyelõ, erõs vagy szenzitív intenciójú egyéniség, akit érdekelnek az emberek, magától rájön, hogy ha egy különös, elsõ pillanatban érthetetlen modorosságú karakter mibenlétét meg akarja fejteni, ugyanazt a mozdulatot kell végrehajtania, ugyanazt a pózt kell felvennie, hogy ilyen módon idézze fel magában ennek a kivetülésnek belsõ okát. Ugyanezt teszik a jellemábrázoló színészek, írók és képzõmûvészek is.)
A szertartást végzõ adeptus minden esetben a kozmoszban mûködõ teremtõ hatalmak hullámhosszába való kapcsolódás útján, mintegy azzal egyetértésben kíván cselekedni.
Az atlantiszbeli háromszemû titánok teremteni tudtak, mivel Harmadik Szemük segítségével kozmikus áramkörökbe kapcsolódtak, hatalmas éltetõ vagy pusztító áramokat vonzottak le a galaktikai ködökbõl és csillagzatokból.
Megidézték az Orion csillagképet, vagy a fekete köd intelligenciáit.
Mágikus analógiaszertartásokon keresztül be tudták állítani lélekrádiójukat a céljuknak éppen megfelelõ kozmikus erõközpontokba.
Éppen ezért az analógiatörvény praktikus alaptétele a mágiának és a kozmobiológiának is. Ez adja meg egyúttal mindenféle mágikus rituálé magyarázatát. Természetesen vannak értelmetlen rituálék is.
Az atlantiszi hagyomány nagyon elhomályosult és a rituálék szerzõinek már kevés fogalmuk van róla, hogy mi az a cél, amelyre törekszenek.
Az analógia gyakorlati törvény.
A tengernyi könyv mégsem tárja fel e törvény belsõ lényegét, a praktikumot: hogyan kapcsolódnak a kis dolgok a nagyokkal, a szimbólumok, szertartások, diagramok a valóságos hatalmas kozmikus erõkkel és szimbólumokkal.
Mert a szimbólum, az analógia: kulcs.
Minél több szimbólumot fejtünk meg a természetben, annál több erõállomás birtokába jutunk. S minél erõsebben eggyé tudunk válni az analógiával, annál erõsebb a kapcsolatunk a kozmikus területtel, annál magasabb, nagyszerûbb vagy mélyebb és veszedelmesebb áramok jelfogóivá, közvetítõivé, kivetítõivé válunk!

* A tanulmányok a legõsibb idõktõl kezdve a modern gépkorszak technikai teljesítményéig kétségtelenül minden esetben a természet utánzatai, analógiái.
Ha egy feltaláló pontosan eltalálja a természet valamely mûködésének mechanizmusát és ezt sikerül egy gép diagramjába minden részletében átültetnie, akkor a találmány jó, élet költözik bele.

Rabbi Lõw, a híres középkori kabbalista Gólemje ugyanennek az eszmének alapján született meg.
Tanítványaira hagyott feljegyzéseiben részletesen leírja a mûveletet. Elõször elkészítették az agyagszobrot az "ember képmására".
Ezt a szobrot Rabbi Lõw és két tanítványa pontos számítások alapján kiválasztott idõpontban és csillagállásban kivitték egy magányos helyre, a temetõ mellett, ahol semmi zavaró körülménytõl nem kellett tartaniok. Alkonyatkor érkeztek a helyszínre. Elõkészületeik belenyúltak az éjszakába. Az agyagszobrot lefektették a földre, fejjel északnak, a Kos jel irányában, a kozmikus ember, Adam Kadmon analógiájaképpen. Nagy varázskört vontak köréje, a kört beosztották tizenkét részre és ebbe a tizenkét szektorba belerajzolták az állatégöv tizenkét jelét. Rabbi Lõw egyik tanítványát füstölõvel a kezében a körön kívülre állította, maga pedig az agyagszobor fejéhez állott. Másik tanítványát aki mágikus folyadékkal telt kelyhet tartott a kezében, a következõ szavakkal indította el a szobor körül, az óramutatóval ellentétes irányban, a körön belül:
"Járj körben, és egy-egy jelnél állj meg a zodiákus értelmében, mintha a vándorló napkorong lennél, amely áthalad az állatégöv körívén!"
A tanítvány körüljárta az agyagszobrot a varázskörön belül, egy-egy zodiákus jelnél megállt, a kehelybõl a mágikus folyadékot a földre csurgatta, s elmondta a Rabbi Lõw által betanított rituálé szövegét. A körön kívül álló tanítvány füstölõje éteri, különös és extázisba ejtõ illatokat és párákat ontott. Rabbi Lõw az õsz mester pedig az agyagszobor fejénél végezte el misztikus, életidézõ szertartásait. Rabbi Lõw tehát a bolygók teremtõ szellemébe élte bele magát, olyan készülékké vált, amelyen keresztül az élet átsugárzott az anyagba. E mágikus szertartás hullámhosszával kikapcsolta a teret, s isteni teremtõerõt ömlesztett át szellemen keresztül az agyagba. Lejátszotta a teremtés misztériumát.

A különféle híres mágikus könyvek a rituálékat más és más szavakkal írják le, színükben, hangulatukban egy-egy bolygó egységesen sajátos erõit sugározzák.
Ezért igényelnek a hatalmas idézések asztronómiai tudást, mert a körülményeket olyan precizitással kell összehangolni, mint a legkényesebb mechanizmust: minden tárgy, kõ, fém, füstölõ, év, hónap, napszak kell, hogy annak a bolygónak hatása alatt álljon, amelynek erõit hívjuk, idézzük. Különben készülékünk, láthatatlan rádiónk néma marad, mert fontos alkatrészei hiányoznak.
Az alkimisták bizonyos operációkat mindig egy bizonyos bolygóállásban, meghatározott idõpontban hajtottak végre. S egyetlen céljukhoz szükséges növényt sem szakítottak le máskor mint a helyesnek kiszámított órában és konstellációban.
Tudták, hogy teremteni csak úgy lehet, ahogyan a kozmikus lény teremtett, vagyis az isteni analógiatörvény alapján. Paracelzusz csodálatos gyógyításai mind a szelíd és mély bölcsességû természetanalógiák alapján történtek. Az igazi alkimisták mindig és mindenben a természet folyamatait, mozdulatait, módszereit és ütemét utánozták le, s ezzel érték el csodálatos eredményeiket.

Az analógiák átélésének két praktikus módszere van: az egyik a mikrokozmikus, a másik a makrokozmikus erõidézés.
Vagy a távolit keresem fel úgy, hogy bizonyos rituálék segítségével kikapcsoljam a teret, - ahogyan a rádió behozza a szobámba Amerikát - vagy pedig saját szervezetemben idézem meg az annak megfelelõ centrumot.
De mind a két ajtó, mind a mikrokozmoszra, mind a makrokozmoszra táruló ajtó ugyanarra az eredményre vezet.
Az egyik a makrokozmosz egyre táguló, szédítõ arányú templomfolyosója, amely a rituálék és különféle mágikus segédeszközök között kanyarog, a másik a mikrokozmosz befelé szûkülõ mélyülõ alagútja, amely a misztikus meditáció félhomályos, ködös csendjében ereszkedik lefelé, az alagút végén csillogó sarkcsillag fényû kijárat elérésére. Hogy a két módszer között tulajdonképpen mi a különbség, azt csak nagyon hosszas gyakorlás után értheti meg az ember. Tény az, hogy van egy pozitív és egy negatív út, és aki teljes biztonsággal akar mozogni ezen a területen, annak mind a kettõt meg kell járnia, hogy legalábbis tapasztalatot gyûjtsön mind a magasság, mind a mélység mibenlétérõl.

Mint mondottuk, aki a kozmikus imaginációk útján indul el, egész lényében tágulást érez. Szellemi látóterében egyre hatalmasabb képek zsúfolódnak, míg végre eléri annak a csillagzatnak a szféráját, amely felé figyelmét irányította. S ekkor létrejön a bolygó szellemével való misztikus egyesülés.

A másik út, a mikrokozmikus út tudatszûküléssel kezdõdik s ez tulajdonképpen nem más, mint az alvilágba való leszállás útja. A tudat befelé és lefelé ereszkedik. Egy ponton hirtelen dimenzió-áttolódás következik be, amely a belsõ térnek hatalmas kitágulását idézi elõ. Ez a pont az individuális lét küszöbe, amelyen át a belsõ tér kitágult hatalmas barlangjába lépünk. Az egész folyosó hasonló ahhoz az úthoz, amely az egyre szûkülõ barlangfolyosón át a Föld mélyébe vezet: a tér egyre szûkebbé válik, a levegõ fullasztóvá, már csak görnyedten, késõbb térdre ereszkedve és kúszva lehet elõrehaladni, majd végül csak hason csúszva..., s íme, egyszerre véget ér a szûk folyosó, s az ember minden átmenet nélkül egy óriásivá tágult Föld alatti világ részbe jut.
Ennek az új világnak külön napja bolygórendszere és a makrokozmoszhoz mindenben hasonló törvényei vannak.
Ez az új világ: a mikrokozmosz.
Itt fekszik elõttünk Hermész kulcsa, az analógiák tana:

"Ami fent van, egyenlõ azzal, ami lent van,
és ami lent van, egyenlõ azzal, ami fent van."

Használjuk bátran ezeket a kulcsokat minden területen és mindhárom síkon a teljes bizonyosság meggyõzõdésével: hogy bennünk és körülöttünk megvan Isten és a világmindenség tükrözõdése, azonos mása, s így megvan minden probléma megoldása, minden titok megfejtése is!